Ezek az írásaim, rövid áhitatok, amelyek A szív princípiuma c. 2011-ben megjelent könyvemben, illetve a Csendes Percek c. egyházi füzetekben olvashatók (2005 szeptemberétől kezdődően folyamatosan) és most ide is válogattam párat a teljesség igénye nélkül a kedves Olvasóknak.

 

 

Madáretető

   Hűvös és zord tekintetével nézett be szobámba a tél. Dérbe mártott, fagyos ujjaival csillogó jégvirágokat rajzolt az ablakra. Apró kristályszirmaik fényes gyöngyökként cikáztak a fel-felbukkanó nap erőtlen sugaraiban. A függöny áttetsző selymén át figyeltem a hólepte barázdákat a kertben és a fák méla búja szívemig hatolt.
   Éhes, riadt kis cinegék ideges röpködése törte meg a téli táj terpeszkedő nyugalmát. Lármás csiripeléssel cikáztak a levegőben és apró pontszemeikkel elszórt magvak után kutattak.
   Hangoskodásuk rögvest alábbhagyott, amikor megtalálták az óriás fűz hólepte ágai között a madáretetőt és a belőle kikandikáló búzaszemeket.
   Kisvártatva jóllakottan és elégedetten röpültek útjukra, de éreztem, hogy újra és újra visszatérnek.
  Jézus Krisztus nélkül mi magunk is csak ilyen ideges, zaklatott röptű cinegék lehetünk. Hajszoljuk napjainkat, menekülünk az olcsó, világi örömök pusztító karmai felé.
  A mi madáretetőnk a templom, tápláló búzaszemeink pedig Isten szent Igéi. Nélkülük tört szárnyú, sebzett, erőtlen és céltalan madarak vagyunk, éhező, rongyos, hajléktalan, hitevesztett koldusok.

 

Nagytakarítás

     Nehezen, de rászántam magam egy nagytakarításra, amely abból állt, hogy az elmúlt év során fontosnak vélt és félretett tárgyakat - amikre végül is nem volt szükségem -, kiválogassam és kidobjam. Néhány holmi időközben az enyészet martalékává vált, egyik-másik színét elhomályosította a nap fénye  és legtöbbjüket ellepte a finom, leheletnyi por. A padlás tetőablakán beszűrődő kora reggeli félhomályban ócska kacatnak tűnt minden, amit tavaly még használhatónak hittem.
   Valahogy így van ez az életünkkel is. Amit tegnap talán lényegesnek, örökérvényűnek, maradandónak tartottunk, mára átértékelődött és olyan kicsinyesnek hat a valós értékeink mellett, hogy csak mosolyogni tudunk az akkori énünk esztelenségén, butaságán.  Lehet, hogy koncentráltabb figyelemmel és fegyelemmel kellene összpontosítanunk a dolgainkra és most a belső, lelki dolgokra utalok és gondolok elsődlegesen. Alkalomadtán saját magunkat is leporolhatnánk, hogy ne vesszünk el ebben a lassan kiégni látszó, szürkén, egyhangúan és baljósan füstölgő világban. Fordítsuk belsőnkre a tekintetünket és dobáljuk ki a feleslegesen helyet foglaló negatív, romboló és kártékony érzéseket, tisztítsuk meg a gondolatainkat, adjunk teret az újnak, a másnak. Neveljük és növeljük bennünk a szépet és a jót, hogy a környezetünkben élők látva megújult életünket, maguk is tartsák meg a saját lomtalanításukat.

 

A legmegbízhatóbb Biztosító

   Számtalanszor hívott fel telefonon és kért tőlem találkozót egy biztosítási ügynök, aki egyben távoli ismerősöm is, hogy lenne egy nagyvonalú ajánlata számomra egy komplex biztosítási formulát illetően.
   Egy ideig kihátráltam a beszélgetés elől különféle okokra hivatkozva, de később mégis beadtam a derekam. Leültünk egy csésze kávé mellett és ő hosszasan beszélt a cégük által kínált egyedülálló és kivételes élet- és vagyonbiztonsági lehetőségekről.
   A beszélgetés végül más mederbe terelődött és egy bensőséges, baráti csevegéssé alakult át, amelyben közös nevezőre jutottunk annak kapcsán, hogy az egyedüli biztonságot csak és kizárólag Isten adhatja nekünk. Csakis nála, az Ő védelmező karjaiban lehetünk tökéletesen nyugodtak.
  Isten nélkül sem a jelenünk, sem a jövőnk nincs biztonságban. Múlandó, esetlen, gyarló emberi mivoltunk legideálisabb, legigazságosabb, legsegítőkészebb, legmegbízhatóbb biztosítója a végtelen univerzum alkotója, a Mindenható Isten. Merüljünk el Isten ígéreteiben, tartsuk be törvényeit és a még kilátástalannak tűnő helyzetekben is támaszkodjunk segítségére, szeretetére. Ha ezt tesszük, akkor a lehető legjobb kezekbe helyezzük életünket.

 

Észrevétlen ajándékok

    Letekert ablak mellett ültem a kocsiban egy terebélyes tölgy árnyékában és indulásra készen vártam családomat. Szemközt a templom ezer színben pompázó kertje terült el és árasztotta felém a természet mérhetetlen nyugalmát, tökéletességét. A fák és a virágok könnyű illatával táncolt a gyenge szellő és a fürge röptű madarak vidáman cikáztak a tengerkék égen. Még a közelben működő fűnyíró berregése sem zavarta meg a harmóniát. Hangjáért kárpótolt a frissen vágott pázsit mohazöld takarójának festői képe. Az élet aprónak látszó, mégis óriási csodáinak végtelensége tudatosult bennem abban a várakozással töltött néhány percben.
  Isten csodálatosan megszerkesztett  világba, környezetbe helyezte az embert. A többség azonban belefulladva a napi gondok örvényeibe, észre sem veszi a körülötte lévő isteni ajándékokat. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne például, hogy a hajnali nap felbukkan a távoli horizonton, meleget és fényt ad, vagy nyugovóra tér a hegycsúcsok mögött az alkonyatban és átadja helyét éjszakára a holdnak és kicsiny lámpásainak, a csillagoknak.
   Köszönjük meg Urunknak ezt a csodás ajándékot, a teremtett világot. Gondozzuk és őrizzük környezetünket, vigyázzunk értékeinkre és adjunk hálát azért, hogy részesei lehetünk e létezésnek! 

 

Festmény

   Gondterhelten, magamba roskadva üldögéltem a teraszon. Nyomasztottak a napi problémák, lelkemre ült a munkanélküliség nehéz súlya. Béklyóba szorította egész testem valami mélyről jövő szorongás. Szótlanul néztem magam elé és töprengtem a jövőn. Már tudatalatti szférámba is belevegyült az aggodalom romboló mételye. Lassan kivetette rám hálóját a bizonytalanság.
  Ekkor a horizonton felbukkant az alkonyi nap lenyugvó fénye. Úgy borította be a távoli tájat, mint egy vörös bársonytakaró. Körülötte puha vattaként úsztak a felhők, egymásba fonódtak, akár a végtelen óceán ölelkező hullámai. Madarak szelték az eget, vidám, íves röptük, pajkos játékuk felvillanyozta a csodás, idilli kép hangulatát.

  Isten tökéletes festménye tárult elém! Egy pillanat alatt képes volt, csupán ezzel az egyetlen alkotásával szétárasztani bennem a békét, kioldani azt a csomót, amely nyugalmam tartotta fogva. Nincs még egy olyan Mester, aki akár csak ehhez hasonló színkompozíciót tudna kikeverni a palettán és ilyen gyógyító hatást érne el vele! Szinte láttam a felhők hullámzó testén a bíztatást: Ne félj, én megsegítelek! (Ézsaiás könyve 41;13)

  

Kézszorítások

   Nagyanyám hetvennyolc éves korában agyvérzést kapott. Először kórházban kezelték, majd pár héttel később hazaengedték otthonába. Többször meglátogattam, megfogtam ráncos, meggyötört kezeit, beszéltem hozzá, letöröltem kicsorduló könnyét. Szólni nem tudott, tekintetében kínzó fájdalom ült. Kérdéseimre kézszorítással válaszolt. Némaságra ítéltetett, de értette minden szavam. Eleinte nem tudtam, mit akar mondani, mi az, ami bántja, mire van szüksége. Az idő múlásával azonban egyre jobban felfogtam a kézszorításokban rejlő mondanivalót.
  Isten szavát sem értjük meg mindig, nem tudjuk a dolgaink mögött búvó okokat, nem vesszük észre Isten figyelmeztető jelzéseit. Pedig semmi sem a véletlen műve! Isten irányít körülöttünk mindent, kezében van életünk! Ha gyakrabban keresnénk az Istennel való kapcsolatteremtés lehetőségét, ha mindennapjaink első számú beszélgetőtársa lenne Jézus, akkor minden élethelyzetben jól és pontosan tudnánk, értenénk, mit üzen, mit mond nekünk szerető Istenünk.

 

Veletek vagyok

 Tízpercenként nyílt a fogorvosi rendelő ajtaja a rekkenő júliusi hőségben. Hárman voltak még előttem a sorban, így bőven volt időm a váróban üldögélni. Tekintetem végigpásztázta a falakon függő kortárs festők képeit, a sarokban nyújtózkodó hatalmas szobafenyőt. Türelmetlen, ideges arcok körülöttem, halk duruzsolás, rémült pillanatok. A harmónia és a diszharmónia különös elegye. A nyugalmat árasztó környezet és a benne élő, feszültséggel telített ember. Fél óra telhetett el, de ez az idő elég volt arra, hogy észrevétlenül, akaratomon kívül is belém oltódjon ez a mellettem lebegő nyugtalanság. Így léptem be a rendelő ajtaján és ültem bele a fogorvosi székbe. Görcsösen szorítottam a műbőrrel bevont karfát, szemem vakította a tükörlámpa erős fénye. Pár percre volt szükségem, hogy hozzászokjak ehhez a világossághoz.
 És ekkor vettem észre a velem szemben levő falon, a fény mögött egy keresztet, rajta a bűneinkért életét adó Jézust. Leírhatatlan érzés futott végig rajtam, mérhetetlen nyugalom és erő terült el a lelkemben. Jézus kioldozta a görcsös idegesség hálóját, felszabadított aggódásom, félelmem nyomasztó terhe alól. Jelet adott arról az ígéretéről, hogy velünk van a világ végezetéig.
Ellazultan dőltem hátra és lassan behunytam szemem, tudtam, jó helyen vagyok.

 

Válaszút

   Egy ötven év körüli ismerősömmel beszélgettem a napokban, akit két éve hagyott el a felesége és azóta képtelen normális mederbe terelni az életét. Gyermekeik már kirepültek a családi fészekből, így egyedül éli a mindennapok keserűségeit. Szemei fénytelen és élettelen viaszként meredtek a semmibe.  Mondatai, szavai töltve voltak az életuntság, a depresszió, a reménytelenség mérgező piruláival. Mint elmondta, bánatának az alkohol ad néhanap egy kevés rózsaszín árnyalatot, ugyanakkor előhozza tudatalattijából az öngyilkosság gondolatát.
   Megdöbbentem mondatain és mivel mindig tartok magamnál evangelizációs iratokat, a beszélgetésünk végén a kezébe nyomtam egy tucatnyit, kértem, olvassa el őket. Zavartan nézett rám, majd szemlesütve közölte, hogy ő bár meg van keresztelve, de sosem gyakorolta a vallását és a hite is bizonytalan alapon áll. Végül búcsúzáskor megígérte, hogy szakít időt az elmélyülésre, mivel látta, hogy segíteni szeretnék neki.
  Tegnap a városi forgalomban álltam a kocsimmal egy piros lámpánál és egy mosolyogva felém integető, vidám férfira lettem figyelmes, aki a fent említett ismerősöm volt. A lámpa zöldre váltott, sodort a forgalom és a neves tudós, Teilhard írása merült fel bennem korábbi olvasmányaim mélyéről: Az emberiség számára közeledik az a nap, amikor választania kell az istenimádás és az öngyilkosság között.