Kisprózáimból válogattam párat a kedves Olvasóknak. Ezek az írások, hangulatjelentések, irodalmi lapokban már megjelentek korábban. Most itt is közzé teszem őket.

 

 

Valaki elment

  Valaki elment, nem is köszönt, pedig talán érezte már, hogy nem lesz több hajnal. Valaki elment, én még láttam, de ő nem vett észre. A kertben sétált, a fák között. Eltakarták arcát a lombok, elvegyült a mézízű nyárban.
 Valaki elment, el sem búcsúztam tőle, futottam, mint mindig, hogy le ne késsem...Mit is? Mindegy, lényegtelen. Rohanunk. Hova? Miért? Minek? Meddig? Valaki elment, elvitt egy darabot belőlünk, s itt hagyott valamit magából. Valamit, amit emlékeim dobozába zárok, s ha néha kibontom, újra látom őt.
  Megint ott áll fenn a fák alatt. Arcán aranyszínű ecsettel álmokat fest a nap. Szorít egyet kendőjén, megigazítja szemébe omló fehér haját, majd lassan elindul a kitaposott csapáson lefelé. Valaki elment, mégis minden nap feltűnik alakja előttem. Néha azt hiszem, csak képzelődöm, de hallom, ahogy nevemen szólít, ilyenkor könny ül szememben. Leplezem előtte, de tudom, hogy hiábavaló. Még emlékszem az utolsó ölelésére, tekintetére, amely szívemre olvadt.
  Valaki elment, nem tudom hova, merre... Pedig mesélt róla, igen, egy világról, mely valahol messze épült, valami Csillagvárosnak mondják, legalábbis így hallottam tőle. Azt mondta, aki egyszer elmegy, csillag lesz belőle. Minden éjjel ezer új csillag gyúl a fekete égen, annyi, ahány szempár oltja ki fényét itt lenn a földön.

 Valaki elment, elveszett a csillagóceánban, de éjjelenként bevilágít szobám ablakán, s én lelkemben érzem soha el nem múló szeretetét.

 

Hangok

   Különös, hogy az ember  az emlékei között éli mindennapjait, akár tudatosan, vagy akaratlanul. Mennyire fontosak az emlékek, leülepednek bennünk, érlelik belsőnk magvát, majd egy tárgy, egy fénykép, egy levél, egy hely, egy arc felszínre hozza, kivetíti elénk emlékünk alakját,  azt a személyt, akit irracionális és racionális elménk örök időkre a Héttoronyba zárt. A minap pakoltam a régi holmijaim között és kezem ügyébe akadt egy magnókazetta. Még iskolás koromból való, kicsit már kopott és fakó, úgy huszonöt éves lehet. Régóta nem gyártják már ezt a márkát, ezért is akadt meg rajta a szemem, szinte múzeumi darab. Óvatos mozdulatokkal forgattam és töröltem róla le a port, közben gondolatban visszapörgettem az időt, azt a körülbelüli huszonöt évet.   Lehetetlen próbálkozásnak bizonyult, ezért is helyeztem a kazettát gyorsan a magnóba, mondja el maga a szalag annak a régmúlt  pillanatnak az  emlékét, idézze fel egy foszlányát az akkori éveknek. Sercegett a felvétel és féltem, hogy összegyűri a készülék a már amúgy is megviselt szalagot, de azt hiszem, a magnó is kíváncsi volt a több, mint két  évtizedes titokra és szolgálatkészen pörgette, tekerte a kazetta kerekeit.
   Dédanyám reszkető, hullámzó hangja sejlett fel halk zörejek mellett a hangszóróból, az a mindig nyugalmat árasztó, őszinte, kedves hang. Az életről mesélt, a saját életéről, küzdelmeiről, fájdalmairól,  jól kivehetően mosolyogva, szelíden és örömmel. Eszembe jutott, ahogy a hangját hallottam, hogy mindahányszor meglátogattuk öcsémmel, ő a nyitott folyosó végében ült régi, fodros parasztruhában, napszítta fejkendővel a fején. Kézfejére tekert rózsa fűzérrel a Bibliát olvasta. Mindig a Bibliát. Sokszor bosszantottuk fel szegényt csínytevéseinkkel, de nem szidott meg érte, sosem volt egy hangos szava, egy fenyítő mozdulata. Nem is tudom, ha egy szóval kellene most őt jellemeznem, mit is mondhatnék rá. Szent, igen, talán azt, Szent a szó eredeti, klasszikus értelmében. Bennem legalábbis így elevenedik újjá transzcendenciát közvetítő lénye.
  Kilencvenhat éves volt amikor eltört a kulcscsontja, tüdőgyulladást kapott és néhány hét múlva meghalt. Gyerek voltam, nem sokat fogtam fel a történtekből, de arra jól emlékszem, hogy utolsó látogatásomkor már alig beszélt, csak néhány szót suttogott erőtlen hangján, de a Bibliát vékony, csontos ujjai még szorították, talán erősebben, boldogabban, mint valaha. A Szentírás - kívánsága szerint, - vele együtt koporsóba került, de az az önzetlen és tiszta szeretet, állhatatosság, békesség, jóság és kifogyhatatlan türelem, ami egész életén át a lelkéből áradt, az az átitató nyugalom, itt maradt velünk  csakúgy, mint néhány megsárgult fotó, személyes tárgy, ruhadarab. Még ez a régi szalag is, amely hangját őrzi nekem. Nekem, nekünk és talán az örökkévalóságnak.

 

Képek

  Néha feltörnek bennem az emlékek, gyermekkorom régmúlt napjai, a felhőtlen égen az aranyban úszó meleg napsugár, a zöld pázsit, melyen önfeledten rúgtuk a labdát, a sarki fák hűs lombjai, mik rejtekül szolgáltak huncut csínytevéseink után. Még emlékszem egy gémeskút állt az utca végén hosszú nyakát égre meresztve, rajta ócska bádogvödör himbálódzott a langyos nyári szélben. Kamillavirág nyílott házunk előtt és papsajt, s mi oly mohón ettük gubóját, mintha ennél ízesebb eledel nem is lett volna széles e világon.
 Boldog mosollyal néztünk az ég felé, ha esni kezdett az eső, s szaladtunk felhajtott nadrágszárral az árokban hömpölygő csillogó vízben, miközben szivárványt rajzolt felettünk a természet. Nem szabtak határokat a szűk percek, a röpke órák, s az sem érdekelt, mit hoz az ébredő hajnal. Csak pörgött és forgott velünk a világ, mint egy nagy kerék, fel és fel és egyre feljebb.
  Milyen édesnek tűnik ma már az a dorgálás, amit koszos ruháinkért kaptunk egy jó kis homokvár építés után. Játszva terveztük a jövőt, s nem vettünk semmit komolyan abból, amit a sok évet megélt idős bölcsek adtak útravalóul. Ahogy múltak az évek, megfogalmazódott bennem a vágy: Felnőtt szeretnék lenni! Sokszor néztem aput, állt a tükör előtt, és borotválkozott. Mókásnak tűnt, arcán a fehér habbal, szinte csak szemei látszottak ki, amelyek fürkészőn néztek a párás üveglapra. Aztán odajött, ujjával pici habot nyomott orrom hegyére, megsimogatta  kócos fejem, majd széles mosollyal ismét a tükör felé fordult.
  És kinyíltak az idő kapui, a gyorsléptű évek sorra elszaladtak, elhagyva a tegnapok hosszú sorát. Felnőtt lettem, álmom teljesült, valós lett a régi kép. Más lett az utca, a ház, eltűntek a régi fák, és nincsenek már virágok sem. A gémeskút helyén magányos telefonfülke néz mereven maga elé a szótlan csendben. Az esők hidegebbek, a szivárvány is egyre ritkább az égen.
  De kinn a zöld gyepen ismét pattog a labda, harsog az éles gyermekkacaj, és a sárga nap ugyanúgy szórja sugarát, mint akkor régen. Magamat látom bennük, gyermekeimben, ők viszik tovább álmaim, suhanva a végtelen idő szárnyán, repülve hófehér felhők fölött, át a hegyeken, távoli csillagok közé. Arcukon táncol a pajkos nyári szellő, szemükben ott a remény, a gondtalan évek édes percei. Ma már a kisfiam néz engem, amikor habos arccal állok a tükörnél, s én nyomok kicsi orrocskájára apró fehér pontot, és ő éppen úgy figyel, olyan tágra nyílt szemmel, mint én néztem akkor aput abban a régi szobában. Az üveg most is párás és a nagy kerék is úgy forog, mint régen....fel és fel és egyre feljebb.

                                                                                     

Utolsó érintés

  A korlátnak dőlve hangosan ziháltam, arcomon csorgott a veríték és az ingem is teljesen átázott. Negyedik emelet, intenzív osztály, olvastam a folyosó ajtaja fölött. Felitattam arcom a zsebkendőmben, majd mély lélegzetet véve átléptem a tizenegyes kórterem küszöbét.
  A leengedett reluxák csak vékony csíkokban engedték be a forró júniusi napnak aranysárga fényét, de melegének zöld utat adtak. Lehetett vagy harminc fok a szobában. Tétova fejmozdulattal pásztáztam körbe a termet, keresve azt az arcot, mely annyi éven át olyan sokszor mosolygott rám. Egy hófehér hajú nénike hideg és idegen tekintete meredt arcomba a szürkés félhomály függönye mögül.    - Mama, - motyogtam elcsukló hangon és megpróbáltam összeszedni magam. Mire ágyához érek mosolyt kell festeni arcomra, még akkor is, ha lelkemben lyukakat rág a kétségbeesett  szomorúság.

 Leültem mellé és félve  két tenyerem közé fogtam megfáradt, ráncos kezét. Éjjeliszekrényén pici gyertya karcsú, halvány vörös lángja táncolt, olvasztotta a hófehér viaszt. Még sohasem hallottam ekkora csendet. Mintha a világ összes csendje idegyűlt volna ebbe a szobába. Még sosem éreztem ilyen idegennek őt, a mamát, ki elkényeztetett finom kelt kalácsaival, messzi tájakra vitte képzeletem érdekes, ízes történeteivel, vizes borogatást tett homlokomra  amikor beteg voltam. Mennyi emlék, régi szép kép. Hova lett? Hol van ő, a mama? - kérdezem értetlenül, vádlón a csendet, a semmit....és nincs felelet.
  Szeméből kihunyt már a csillagok fénye, elszunnyadt a létet sugárzó parázs. Üres, fáradt szürkeség terítette rá takaróját. Végigsimítottam arcát, letöröltem a szeme sarkában csillogó könnyet, fölé hajoltam és megcsókoltam homlokát. Éreztem, ahogy gyöngéden megszorította kezem, mintha sejtené, talán ez az utolsó érintés, földi élete utolsó pillanata, örök és megismételhetetlen.
 Szemében boldog mosoly ült, körülötte hófehér angyalok szálltak,  felemelték  messzi csillagok fölé, ahol most is táncol virágos réteken, fut a mezők hűs fövenyén és reményszirmokat hint le a földre, odaadva nekünk szívének minden szeretetét.

 

Régi idők karácsonya 

 Még gyermekkoromból emlékszem a hűvös téli esték lázas izgalommal teli készülődéseire, ahogy vártuk a Karácsonyt. Hetekkel előtte papírra vetettük kívánságainkat, vágyainkat, remélve, hogy kérésünk meghallgatásra talál.
 Előző éjszaka már le sem hunytuk a szemünk, figyeltük a mozdulatlan csendet, hátha kattan a kilincs, halk léptek koppannak és mire bevilágít  ablakunkon a reggeli nap első sugara, már ott áll a szaloncukroktól roskadozó fenyő a szoba közepén, s alatta a sok díszes csomag.

  Vártuk az ünnepet, mert ilyenkor együtt volt a család, legalább ezen a napon együtt. Sosem felejtem az ebéd utáni szertartást, mikor almaszeletet kellett ennünk, diót, fokhagymagerezdet mézbe mártva és szőlőt, hogy mindenki egészséges legyen és aki eltéved, mindig hazataláljon.
 Aztán imádkoztunk a családért, az élőkért és a holtakért. Könnyeket láttam az arcokon, csillogtak az asztalon pislogó gyertya fényében. A fájdalom, az elmúlás és az öröm könnyei, az újjászületés könnyei. Feszengve néztem magam elé, alig vártam, hogy kipróbálhassam az új játékokat, amelyek ott vártak rám a fa alatt. Álltam a titokzatos csöndben és nem értettem semmit, nem értettem a könnyek szavát, az arcok mély bánatát. Nem ismertem az időt, a napok gyors futamát, a lombok  hervadását.
  Sokszor visszatekintek a múltba, olyankor előtűnik a régi konyha, a kopottas bútor, a falon csüngő sárgult fotó, szüleim. Magam előtt látom nagyanyám reszkető, ráncos kezét, ahogy tétova mozdulattal meggyújtja a gyertya pici kanócát. Érzem a fenyőből csorgó gyanta szúrós illatát, a mézzel átitatott hagyma ízét a számban. És ma már értem könnyeim szavát, a fájdalmat, arcomnak bánatát és ismerem az időt, a napok gyors futamát, a születést és a halált.
Karácsony van és én emlékezem. Imádkozom a családért, nagyanyámért, élőkért és holtakért csendben úgy, ahogy ők tették akkor réges-régen.

 

Gondolatok

  Fázós november néz be unottan ablakomon. Hideg szürkeség. A házak némák, szemükben fáradt közöny, csendes semmittevés. Lusta földgolyó, édesen hamis nihilszószba mártva. A redőnyök, mint ráncos szemhéjak, félig lehunyva takarják párás ablakszemeiket. Üres tekintetek, nem tudok olvasni bennük.
  A szemközti ház kapuján mozdul a kilincs, számát nem jegyzem hányadszor. Exupéry alakja jut eszembe, ki a csillagokat számlálta szüntelen. Nem, nekem erre nincs időm, én csak figyelek. Öreg néni botorkál az úttesten. Úgy topog, mint egy kisgyerek. Mégsem, a gyermek előre tapossa éveit, az idős asszony már évein csoszog. Kezdet és vég, alfa és omega.
  Autók kapaszkodnak egymásba, elzárják a túloldalon fekvő házakhoz vezető keskeny utat. Nem baj, köztük még tisztán látom az idős hölgy arcát. Ha figyelünk, megtanulunk látni a sűrűben is. Sokszor értelmetlennek tűnő mondatok közt rejlenek az alapigazságok. Phanta Rhei, ahogy Hérakleitosz mondja, minden folyik. Valóban, az autók is folynak, mint a folyók, de mégsem minden, az asszony marad, ugyanaz, aki volt, csak az ideje folyt el, összegyűrve rajta bőrét. Az idő kimosta belőle életét. A test elfolyik, a lélek örökké él. Az idő csak a testet darálja, a lelket bebalzsamozza.

 Esteledik. Az ablaküvegen át is érzem a novemberi hideg szorítását. Az óra tompa kattogása láthatatlan pontként úszik a szobában. Tessék, megint az idő. Az óra csak eszköz, mely részekre tagolja napjainkat, azonban semmi köze a lényegi, a transzcendens időhöz. A testünk is csak a fizikai időt érzékeli, az örökkévalóság idejét csak a megtisztult szellem foghatja föl.
 Az utcán időközben villogva kigyúltak a sárga fények a kátránycsíkos villanyoszlopok tetején. Enyhe szél kezd játszani a földre hullt levelek hátán, elvétve egy-egy esőcsepp csillogtatja meg üvegtestét az útra terpeszkedő fény sugarában.

  A szomszéd ház ablakán át egy éjjeli lámpa halvány fénye lobban fel, majd halk morajjal szalad le sínjeibe kapaszkodva a redőny, magával rántva az elmúlt nap tovaszállt perceit, gondolatait.