Még valamikor, évekkel ezelőtt egy irodalmi pályázatra írtam ezt a verses-(tan)mesét,  amely a megszületése óta kiadó és pénz híján eddig az asztalfiókomban hevert. Most úgy döntöttem, ha nem is könyvalakban, de megosztom a kedves Olvasóimmal a kis történetet.

  

 

Manóvár

        

 

Élt valaha hajdanában

 Két kis manó fenn a várban.
  

Milyen díszes, milyen ékes,

 Manóvárnak tornya fényes.
 

 Körülötte sűrű erdő,

 Terebélyes, almát termő.
  

Bokrok mellett mélyzöld folyó,

 Habjai, mint ezüstgolyó.
 

Nap sütött itt fűre, fára,

 Manólaknak ablakára.
 

Minden reggel, pontban hétkor,

 Arany kakas kukorékol.
 

Hangjára a két kis törpe,

 Táncot járnak körbe-körbe.
 

Énekük száll messze széllel,

 Nem törődnek nyárral, téllel.
 

Eshet eső, jöhet vihar,

 Víg a zene, nagy a zsivaj.
 

Kiskertjükben sok szép virág,

 Ezer apró színes világ.
 

Csoda kert ez, hidd, ha mondom!

 A szeretet van porondon.
 

És mindenféle gyógynövény,

 Kamilla, zsálya és kömény.
 

Híre ment a Manóvárnak,

 Ki beteg, gyógyulni járhat.
  

Jöttek is vagy tízen, százan,

 Utána már nem számláltam.
 

Kinek lába, kinek keze,

 Kinek csak sajgott a feje.

 

Meggyógyult itt minden ember,

 Akár délben, akár reggel.
 

Szerették is a manókat,

 Mondtak rájuk csupa jókat.
 

Ám a király haragudott,

 Nekik több dicsőség jutott.
 

Irigységét nem titkolta,

 Rendeletét kidobolta.
  

A manóknak el kell menni,

 Máshol új hazát keresni.
 

Lett is nagy-nagy riadalom,

 Ki segít majd annyi bajon?
 

Sebre, búra ki ad gyógyírt?

 Ki mond olykor egy-egy jó hírt?
 

De hiába, nincs mit tenni,

 A parancsot kell követni.
  

Elpakoltak szépen, rendben,

 A szélnél is sebesebben.
 

Elindultak, visszanéztek,

 Siratták a Manófészket.
 

Árkon, bokron által keltek,

 Otthonuk lett titkos rejtek.
  

Teltek, múltak hosszú évek,

 Láz gyötörte a vidéket.


Beteg lett a falu népe,

 Nem volt neki menedéke.
 

A király is végét járta,

 Mardosta a nyavalyája.
 

Hívott orvost, jósnőt, papot,

 De jó szert egyik sem adott.
 

Tanácstalan kerülgették,

 Jósolgatták szörnyű vesztét.
 

Tudósok is próbálkoztak,

 Segíteni ők sem tudtak.
 

Jött itt ifjú, felnőtt, öreg,

 Nem vált be a varázsszöveg.
 

Új királyt kell immár nézni,

 Kezdték a szájak beszélni.
 

Lám, mit ér a pompa és hír,

 A bajjal a felség sem bír!
 

Lemondtak már végképp róla,

 Holnap más ül fel a trónra.
 

Ám, egy fiú előlépett,

 Máris fújta a beszédet.
 

Hét éve múlt januárban,

 Volt két manó fenn a várban.
  

Jótetteik messze zengtek,

 Reményt adtak a szíveknek.
 

De a király dölyfös, kevély,

 Elragadta a szenvedély.
 

Hiúsága határtalan,

 A bölcs szó nála hasztalan.
 

Elkergette messze őket,

 Nem nézve a szenvedőket.
 

Azóta átok ül rajtunk,

 Folyton csak gyásznapot tartunk!
 

Hallgass! Elég! Tudom, mi fáj!

 Látta vétkét most a király.
 

Szolgák, ide hozzám nyomban!

 A manókat hamar, gyorsan!

  

Szaladtak is, ahogy tudtak,

 Majdnem még orron is buktak.
 

Ki erre, ki pedig arra,

 Hegyen át, a túlsó partra.
 

Az összes várost és falvat,

 Minden zugot átkutattak.


Mígnem megláttak egy kertet,

 Rózsafák közt rájuk leltek.
 

Soká nem is tétováztak,

 A visszaútnak nekivágtak.
 

Átcsörtettek árkon-bokron,

 Búzamezőn, dimben-dombon.

 

Alkonyatra megérkeztek,

 Hozzáláttak a főzetnek.
 

Ízlelték és kavargatták,

 Lötykölték a forró masszát.
 

Mihelyt vele készen lettek,

 A királyhoz felsiettek.
 

Megitatták őfelségét,

 Kiűzték a betegségét.
 

Örvendezett is a jó nép,

 Felvirágozhat a jólét!
 

A manókat éljenezték,

 S doktoroknak kinevezték.
 

A király megbánta tettét,

 Megjegyezte jól a leckét.
 

Azóta békében élnek,

 Nyoma sincs az irigységnek.
 

Hiszed, vagy nem, így volt mondom,

 Egyszer rég, a Manódombon.