KIÁLTOK!

 Találkozás  Paudits Zoltán költővel

 

Az emberért, a hazámért, az országomért, a világért kiáltok. Azért kiáltok, mert 'suttogni már gyávaság és hasztalan' - fogalmazott így kérdésemre Paudits Zoltán, ötödik megjelent kötetének soraival. Majd beszélgetésünk így folytatódott:

 

- Álmodtam szépről,/vágyódtam jóra,/jöttem a fényből/ sötét valóra'-írod egyik versedben. Hogy érzed magad ebben a világban?

- Ha el akarnám bagatellizálni a kérdést, amit persze nem teszek, akkor annyit válaszolnék rá mindössze, hogy nem érzem jól magam ebben a világban, ha pedig kicsit bővebben fejteném ki a véleményemet, abban az esetben a nagyon szót illeszteném még elé fokozásként. De vegyük komolyra a kérdést. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy itt egy megkeseredett, életunt, reménytelen ember kétségbeesett tehetetlenségével állunk szemben, egy olyan emberével, aki magán hordozza az örökkön bús és keserű magyar mentalitás minden negatívumát, el kell oszlatnom e tévhitet, ugyanis merőben másról van szó, sokkal bonyolultabb és mélyebb okokra vezethető vissza ez a pesszimizmus, olyan okokra, amelyek nem a nyilvánosság előtt zajlanak, amelyeket csak az értő fül hall, az értő szem lát és az értő elme fog fel, amelyek origója talán, és ezt nem nagyképűségből mondom, a Teremtéstörténetig vezethető vissza. Ez egy mesterségesen előállított, dogmákkal kicölöpözött virtuális világ, ahol manipulálják és a nem-gondolkodásra tenyésztik az embereket. A jó és a rossz harcának szenvedő alanyai vagyunk és a 'világ urai' annyira megkavarták a 'moslékos-vödör' tartalmát, hogy azt sem tudjuk már, ki a jó és ki a rossz, kinek lehet hinni és kinek nem. A látszólagos melankóliám kontrasztjaként áll szemben és oldja, cáfolja ennek a depressziónak a feszültségét az a tény, hogy pátoszi magaslatokra tudok repülni ezekben a témákban, tehát a saját világnézetem segítségével képes vagyok átrepülni a hamis moralitás által rám erőltetett korlátaimon és visszanyerem azt a derűt, boldogságot, amihez eredendően joga van minden embernek. Összegezve tehát, ebben a művilágban nem, a saját és a rejtett igazi, valós világban nagyon jól érzem magam.

- Milyen a hószárnyú pillangók világa?/Ez egyik versesköteted címe./ Miben különbözik attól a világtól, amelyben mi most élünk?

- Ez a világ, amelyben élünk, amit fizikailag érzékelünk az idő korlátai közé van szorítva. A Hószárnyú pillangók világa túllép a megkötöttségeken és az időtlenség univerzumába, egy másik dimenzióba vezet. Itt a földön az időt mérik, osztják, számolják, ott TÚL mérhetetlen, állandó, nem a volt és nem a lesz, hanem az itt és most, vagyis a van áll a középpontban. És ez a központosított van adja meg ennek a másik világnak, élettérnek az Isten-közeli voltát.

- A világ gyönyörű, de tele van félelemmel..Verseidből, írásaidból kiviláglik, hogy Istenben való hited ad erőt a mindennapok elviseléséhez, harcához. Erről így írsz: A mi madáretetőnk a templom, tápláló búzaszemeink pedig Isten szent Igéi. Nélkülük tört szárnyú, sebzett, erőtlen és céltalan madarak vagyunk, éhező, rongyos, hajléktalan, hitevesztett koldusok...

- Nehéz és ijesztő volna úgy felmenni mondjuk a hetedik emeletre, hogy a lépcsőfokok mentén ne lenne kapaszkodó, amire támaszkodhatunk és általa úgy érezhetjük, biztonságban vagyunk. Az az ember, aki nem tud beépíteni az életébe 'kapaszkodót', elveszett és számára a létezés értelmetlen, célnélküli, hiszen ez esetben a sajátos felfogásának elmélete szerint véges. Egy ilyen élet csupán vegetál, vakon tapogatózik a nihilben, és ennek következtében nem tud feloldódni, átszellemülni, megújulni abban az érzésben, amit egy olyan ember él át, akinek az életében van 'kapaszkodó'. A világban rejlő, naponta ránk leselkedő félelmek sem győzhetők le másként, csakis így.

- Egyhelyütt Teilhardot idézed, mintegy mementóként: Az emberiség számára közeledik az a nap, amikor választania kell az istenimádás és az öngyilkosság között. Fejtegesd ki ezt a gondolatot!

- Ha nincs előttem perspektíva és elfogadom azt, hogy miután megélek egy bizonyos kort, lehetőségeimhez mérten felépítek egy egzisztenciát, felnevelem gyermekeimet, végig küszködöm a szürke hétköznapok sorát és azután a 'porból lettél, porrá leszel' nem túl biztató gondolatába beletörődve meg kell halnom, akkor el kell azon gondolkodni, hogy ne húzzuk-e meg már most a halántékunkhoz simuló hűvös pisztoly ravaszát. Kicsit morbidnak tűnhet a gondolat, de csak e két lehetőség közül lehet választanunk, és mivel szabad akarattal rendelkezünk, miénk a döntés és a felelősség is.

- Istenhívő vagy, s ez a hited úgy tűnik, keveredik a keleti filozófiák tanaival. Mintha hinnél a lélekvándorlásban is? 'Az idő csak a testet darálja, a lelket bebalzsamozza' Miféle Teremtőben, miféle Istenben hiszel? Hited szerint, hogyan képzeled, hogyan tudod, mi lesz velünk életünk végén, mi vár ránk a 'túlsó parton'?

- Egy emberközeli, emberbarát Istenben hiszek, egy olyan Istenben, akinek nem a büntetés, a megfélemlítés, a megtorlás az elsődleges célja, aki azt akarja, hogy az ember emberhez méltón éljen, legyen szabadsága, legyenek jogai és valóban rendelkezhessen szabad akaratával, retorziók nélkül kimondhassa véleményét, gondolatait.  A bosszú istene, a folyton tiltó, elutasító, kordában tartó isten távol áll tőlem, hiszen aki az Igazságot hirdeti, nem lehet semmilyen szinten igazságtalan, mert, ha azzá lesz, hiteltelenné, elfogadhatatlanná válik és ekkor a Pilátus által felvetett Hol az Igazság? kérdése jogerőre emelkedik. Hogy hitem szerint mi vár ránk a 'túlsó parton' Remélhetőleg ez az IGAZSÁG.

- 'Ölében a nagy semmiségnek csüggedünk, félünk..' írod a Tudatlanul című versedben.

- Ezt a megállapításomat különösebben nem analizálom, mert véleményem szerint, a saját környezetében mindenki érzékeli e súlyos, sürgős megoldást kívánó problémát, inkább álljon itt két versem, amelyek még tovább értelmezik, illetve nyomatékosítják a fenti gondolatot.
 

Közöny

Ez a vihar előtti csend,

ez a nem történik semmi,

ez az álmos, furcsa rend,

ez a tétován sehová menni.

 

Ez az elvarrt, szűk idő,

ez a megjátszott öröm,

ez a fekete, hűs eső,

ez a befalazott közöny.

 

Közt-es vers

Országok közt városok,

városok közt hidak,

hidak közt folyók,

folyók közt partok,

partok közt házak,

házak közt emberek,

emberek közt falak.

 

- A KIÁLTOK! című legutóbbi köteted Előszó helyetti kezdő írása, a Modern világunk, így ábrázolja az embert: 'Az ég felé törő homo sapiens, a tökéletességre vágyó, bábeli tornyát építő ember, sarkából kifordult modern világunk téveszmékkel beoltott, génhibás mutációja..'

 - Korunk rohamosan terjedő pestiseinek, a növekvő munkanélküliségnek, a túlhajszoltságnak, a feszült idegességnek, az önzésnek a salakjában fuldoklunk. A mindennapok keserű tapasztalatai - a bénító szembesülés a kilátástalannak látszó jövővel-, összezsugorítják belső énünket, áttranszformálják gondolkodásunkat, letapasztják szemünket és képzeletünket a realitások hideg, zord és kies talajára. A globalizáció, a modern haszon és sikerorientált ipar belevájta mérgező fullánkját a társadalomba, amely végül a kulturált, egészséges civilizáció bukását eredményezi. Az erkölcsi morál bomlása, a gátlástalan pénzszerzés, az ismét visszatérő 'rabszolgatartó társadalom' és a jó ízlést nem ismerő, etikátlan, 'műanyagokat' sugárzó és gyártó média és bulvárpropaganda olyan méreteket öltött, amely áthidalhatatlan partokat ásott az emberek között. Szinte lehetetlennek tűnik az inverzió. Az eddig viszonylagosan jól élő középosztályt magába szippantotta az úgynevezett alsó réteg. A szembetűnő és bántó anyagi és életminőségi különbségek fokozódó elégedetlenségeket váltanak ki a szegények táborában. Egyre növekszik a 'megélhetési' bűnözés, a lopási kényszer az éhenhalás elkerülése érdekében.  A politikusok elkapkodott, meggondolatlan intézkedésekkel próbálják egyensúlyozni a mérleg serpenyőit, de az elszabadult torziók súlya visszabillenthetetlen. Totális káosz ütötte fel fejét és előbb-utóbb hatalmas pofájával bekebelez mindent és mindenkit. Mosolytalan és boldogtalan sivatagban vonszoljuk magunk, elnyűtt, rongyos lelkünk darabjait húzzuk a porban, lehajtott fejjel és közömbösen megyünk el egymás mellett, tükör által látunk homályosan. Egoista voltunk bélyegét viseljük homlokunkon és saját lényünkön túl már nem látunk, a mások iránti közöny, a 20. század akut betegsége. Katasztrofális méretekkel bír az irigység, a csalás, a gyűlölet, kiterjesztette határait a szeretetnélküliség. Kétségbeejtő mutatókkal, számadatokkal áll elöl az elhalálozási listán az öngyilkosság.  Robotok dolgoznak helyettünk, osztályrészünk lett a nukleáris szennyezés, a vegyszer, a szmog, a környezetkárosító anyagok mérhetetlen halmaza, a stressz, a drog, az alkohol, az egyre nagyobb és kiterjedtebb fegyverkezés, a háborúk, merényletek. Mindezek centrumában elsősorban a hatalmi törekvések és a pénz a domináló erő. Az ég felé törő homo sapiens, a tökéletességre vágyó, bábeli tornyát építő ember, sarkából kifordult modern világunk téveszmékkel beoltott, génhibás mutációja. A bennünket körülvevő falak, a szegénység, a gazdagság, a munkanélküliség, a túlzott munkába menekülés, a gondok, a gondtalanság mind-mind egy-egy ok arra, hogy vakon tapogatózzunk a világban, hogy cél nélkül éljük napjainkat, hogy olyan képzeletbeli edénybe öntsük az életünk felhígított tartalmát, amely feneketlen és elfolyik a semmi medrében.Hitevesztett társadalomnak vagyunk részesei, egy befogadhatatlan, megemészthetetlen, tömény információáradat halmaz áldozatai, szenvedő alanyai, programozott, félreprogramozott elemei. Ebben a világi közegben az érdemi, valós és értékes tenni akarást elnyomta a tunya tespedtség.   Egy olyan kor embere fordult el Istentől, és tárta ki karjait egy rózsaszínbe öltöztetett kirakatvilág irányába és zárta ki életéből Krisztust, amelynek sohasem volt még ennyire szüksége Istenre, mint most! Elérkezett az idő, amikor be kellene látnunk, meg kellene értenünk azt a tényt, hogy van egy számunkra felkínált esély, az egyetlen esély, egy olyan út, amelyre bárki ráléphet, legyen gazdag, vagy nincstelen, öreg, vagy fiatal, mérnök, orvos, vagy munkás. Ezt az utat 'taposta' ki nekünk Jézus a kereszthalála által, s a mai kor emberének e tényt kellene felfogni, elfogadni és élni a lehetőséggel. Nincs más reményünk, hiszen napról napra egyre több tégla hullik ki a hamis illúziókra épített tornyainkból. Ne várjuk meg, amíg összedől, betemet és elpusztít mindent és mindenkit! A foltozgatások, a halogatások ideje lejárt, belefulladtunk a meddő, hiábavaló erőlködésbe. Kormányos nélküli hajóink sorra zátonyra futottak! Még kedvezhet nekünk a szél, húzzuk fel a vitorlákat és induljunk el a biztos irányt mutató 'világítótorony' felé! Dönteni kell most, mert holnap talán már többé nem lesz rá alkalom!

                                                                                                                                                                                           

- Ebben a kötetben- mely főként nemzeti érzületű verseket tartalmaz- minden vers egy-egy kiáltás. Kikért kiáltasz?  Hogyan és mikor születtek ezek a versek?

- Az emberért, a hazámért, az országomért, a világért kiáltok. Azért kiáltok, mert 'suttogni már gyávaság és hasztalan.' A hallgatással, a türelemmel, a szelídséggel, a megalkuvással, az örökös megbocsátással, önmagunk állandó megalázásával, lekicsinylésével, önmarcangolásával saját magunk sírját ássuk, mélyítjük. Ez a diagnózis egyénre és társadalomra egyaránt vonatkozik. Ha nem tudunk kimászni abból a bűzölgő mocsárból, amelynek émelyítő, kábító gőze állandóan azt plántálja belénk, hogy eredendően bűnösök vagyunk és csak a böjt, a vezeklés árán válthatjuk meg életünket, jövőnket, akkor egyszer és mindenkorra önmagunkat feszítjük keresztre. Egy népben, egy nemzetben, ha nincs önérzet, önbecsülés, ha nincs benne egy egészséges rassz, ami éppenséggel a média propagandájával ellentétesen nemhogy rossz és kirekesztő, hanem igenis szükséges feltétele a létnek, akkor az a nép elkorcsosul és idővel kihal, megsemmisül. Be kell látni végre, hogy a 'Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel' elve nem működik hatékonyan, sőt kifejezetten káros, ugyanis birkatűrővé tesz és megadáshoz, pusztuláshoz vezet. Természetesen forró fejjel, meggondolatlanul sem lehet nekirohanni a falnak és akár vérre menőkig küzdeni, mert a mártíromság sem old meg semmit, ráadásul a véráldozat olyan emberből is hőst faraghat, aki erre érdemtelen. Meg kell találni a megfelelő stratégiát. Mindenki végezze a maga feladatát, lehetőség szerint maximálisan, a költő, író a tollával harcoljon, a szónok a nyelvével és a megfogalmazott, kimondott elvek, gondolatok az emberek közös összefogásával transzformálódjanak át tettekké. Kiáltani a becstelenség, a rablás, a jogtiprás, a hazugság, az erkölcstelenség ellen mindenkinek a kötelessége, kiváltképp egy költőnek.

- '..az Igazat ki is / kell mondani,/ akkor is, ha ezért/ a bér a vég.'- mondod. Ért-e már hátrányos megkülönböztetés azért, mert igazat szóltál, azért mert elkötelezetten a nemzeti oldalon állsz? 

- Előszeretettel beszél az írott és az elektronikus sajtó a diszkriminációról, de mindig csak egy területet, egy népcsoportot érintve, pedig aki elkötelezetten nemzeti érzelmű és ezt vállalja is, az a mai Magyarországon a legdiszkrimináltabb, sőt kimondom, ő az igazán diszkriminált! Igen, volt már úgy, hogy ajánlottak munkát, de amikor olvasták cikkeim, verseim, visszamondták különböző gyermekded okokra hivatkozva, illetve több esetben még válaszra sem méltattak. A magukat nemzetinek valló emberkék érdekes módon nem szeretik azokat, akik radikálisabbak, keményebbek, őszinték. Ezektől tartanak, félnek attól, hogyha beengedik őket abba a közegbe, ahol ők sütögetik a maguk kis pecsenyéjüket és osztoznak a koncon, akkor a napvilágra kerülnek hazugságaik, lehullik arcukról a festett maszk és kiderül álszent képmutatásuk. Az arcátlanság tetőpontja viszont az volt, amikor egy könyvbemutató után megkeresett egy illető és fölényes nyersességgel közölte, hogy aggódik a hovatartozásom miatt és örülne, ha egy állandó havi szaftos kis gázsi fejében a liberális oldal íróinak táborában üdvözölhetne a jövőben. Válaszul megmutattam neki, merre van a kijárat.

- Bánatod közös, milliók bánata: 'Mária, Szent Anyánk,/ nyújtsd felénk kezedet,/ tedd újra eggyé/ hű magyar nemzeted!'- írod a Magyar bánat, Trianon című versedben.

- Trianon örökkön vérző, sajgó seb marad addig, amíg nem lesz rá gyógyír. Ez a szégyenteljes diktátum mementóként áll a világtörténelem színpadán. Ilyen példátlan, arcátlan árulással és jogfosztással nem nagyon találkozunk másutt. Trianont nem lehetett emlegetni a kommunista érában, mert aki ezt megtette, könnyen 'hidegre' került. A rendszer, vagyis a módszerváltás után kezdték feszegetni ezt a témát, de talán csak kényszerűségből, hogy ezzel némi mondvacsinált igazolást adjanak annak, hogy Magyarországon valóban változott valami. Sajnos, aki Trianont hangoztatja, arra mostanság is könnyen rányomják a nacionalista, soviniszta bélyeget. Ha a Trianoni seb begyógyulna, akkor a magyarság megerősödne, de ez a liberális vezetőknek nem lenne előnyös, sőt végleges bukásukat eredményezné, ezért foggal-körömmel ellenzik a rehabilitációt, ezt igazolta a szégyenteljes, arcpirító 2004. december 5-i szervezetten eljátszott, holtvágányra terelt népszavazás csúfos eredménye is. Amíg a hazájuktól elszakított, kiszolgáltatott magyarsággal kényük-kedvük szerint bánhatnak az ottani hatóságok, és a magyar kormány sem teszi meg határozottan, csak ímmel-ámmal a tőle elvárt kötelességét az ügyben, addig nem fog egy pillanatra sem enyhülni az a bánat, amely milliók szemébe csal könnyeket...

- 'De tankok jönnek,/ tép, zúz láncuk,/ s porrá törik/ minden álmuk   És gyilkos kezek/ körbefonják,/ árulóké/ Magyarország'./- Ez az 1956 utáni ország állapot. Milyennek látod most a helyzetünket, Hogyan változott, változott-e az úgynevezett demokráciában?

A demokráciától óvakodni kell, alattomos, kiszámíthatatlan, angyalbőrbe bújtatott kígyó, a szabadság, egyenlőség, testvériség illuzórikus képét, hamis eszményét tárja elénk, de belülről a diktatúra jegyeit hordozza és mi ennek a kivetüléseit érezzük. Amikor a hatalom képviselői a nép megkérdezése, beleegyezése nélkül, sőt sokszor a közfelháborodás és a tüntetések ellenére döntenek olyan dolgokról, amelyek hátrányos helyzetbe hozzák az embereket, megcsonkítják, ellehetetlenítik az életkörülményeiket, akkor milyen alapon beszélhetnénk demokráciáról? 1989-ben naivan hittük azt, hogy valóban leomlottak a kőfalak, kinyíltak a vaskapuk és egy szabad élettérbe léphetünk át. Ez az eufórikus, utópisztikus álom azonban rövid ideig tartott, mert rá kellett jönni arra, hogy a rendszerváltás helyett módszerváltás történt és nem sok minden változott, csak a nevek, az arcok és a módszerek, az irányítók, vagyis akik a kulisszák mögött mozgatják az eseményeket ugyanazok a gazemberek, akik előtte is kavargatták a méreggel teli kondért.

Milyen világ ez?!

Milyen világ ez,

ahol magyart ver

most a 'magyar' rendőr?!

 

Milyen világ ez,

ahol vezetők

buknak becsületből?!

 

Milyen világ ez,

ahol elnyomva,

rabbilincsben élünk?!

 

Milyen világ ez,

ahol mindentől

reszketünk és félünk?!

 

Milyen világ ez,

ahol 'azoknak'

gyilkolni is szabad?!

 

Milyen világ ez,

ahol mi vagyunk

a cél, véráldozat?!

 

Milyen világ ez,

ahol percenként

lopnak, kifosztanak?!

 

Milyen világ ez,

ahol két lábbal

sárba taszítanak?!

 

Milyen világ ez,

ahol szegénynek

csak törvények vannak?!

 

Milyen világ ez,

ahol nincs joga

élni a MAGYARNAK?!

 
2006. október 23.

 

- A Szegények hite című versed fájdalmas és döbbenetes. Milyen ma Magyarországon a szegények hite? Látni-e még kapanyél fölött görnyedő, imára kulcsolt kezeket?

Hit és csüggedés'..remény és reménytelenség' Hiszel-e a Magyar Feltámadásban?

- A szegény embert más sem tartja életben csak a hite. A kapanyél fölött görnyedve reggeltől estig a tűző napon nem sok motivációt kap a környezettől. Nincs más, ami tartsa benne a megtartó erőt, csak az, hogy bízik Istenében. Az 'Imádkozzál és dolgozzál' szavai adnak lelki vigaszt a túléléshez, mert számára nincs más alternatíva, szó szerint, csak a túlélés. A földet művelő parasztnak ebben a liberális gazdasági rendszerben nincs becsülete, egy megcsonkított élettérben megalázottan, megcsömörlötten, rezerváltan éli napjait, pedig egy normálisan felépített, olajozottan működő ország-mechanizmusban a paraszt a nemzet egyik meghatározó 'egyede'. Amíg nem lesznek kiosztva megfelelően a szerepek, és nem lesznek megbecsülve erkölcsileg, anyagilag azok, akik valóban tesznek az országért, addig nem látok kiutat. Ez nem csak a parasztság problematikájára vonatkozik, hanem a munkáséra, az értelmiségiére is. A Magyar Feltámadásban hiszek, de ahhoz, hogy megtörténjen, nagyon becsületes, józan és tisztánlátó vezetőkre lenne szükség és óriási egységre, összefogásra.

- Az Utolsó Ítélet című versedben égi segítségre, igazság szolgáltatásra vársz: '..de majd lejön ítélni közétek/ és bosszút áll minden magyar vérért/ Istenünk, urunk, az örök Király!'

- Ez lenne értelmezésemben a Magyar Feltámadás, amit persze nem ölbe tett kézzel kell várnunk, mert igazságszolgáltatást csakis úgy lehet kérni, ha mi is teljes szívvel és lélekkel vágyunk az Igazság beteljesülésére és teszünk is valamit azért, hogy ez megvalósuljon.

- Verseid, költői képeid őszinték, tiszták, egyszerűek, szépek, varázslatosak 'Széphangú költészet' kifejezéssel is illették. Honnan merítkezel? Milyen gyökerekből? Milyen volt életed, múltad?

 

- A világból, önmagamból, a földi léten túliból, a természetből, a láthatóból, a láthatatlanból, a végesből, a végtelenből, vagyis a MINDENből merítkezem. Része, eleme vagyok a létnek, a körforgásnak, a jelennek, a vannak. Figyelek, tapasztalok, érzek, tapintok, látok, hallok és ezeket megosztom másokkal, Olvasóimmal. Nem a nagy, csillogó-villogó dolgokra kell összpontosítani, mert ezeknek legtöbb esetben csupán a figyelemelterelés a szerepe, hanem a kicsikre, mert ezek adják meg mindennek a lényegét. Általában a részletekben vesznek el a dolgok, itt kell keresnünk, a részletekben a megoldásokat. Egy versen is át lehet gyorsan futni, de elsőre biztosan nem találjuk meg a sorok mögöttes értelmét, azt a kódolt üzenetet, amit a költő elrejtett benne. Milyen volt életem? Életem mindössze a van állapotában mérhető, éppen ami a mostani pillanat, mert bár a körforgás látszólag a múlt-jelen-jövő tengelyére centralizálódik és bizonyos szemszögből periodikus, de mindig csakis a van a domináns elem, ez adja meg létezésünk lényegét.

 

 

- Verseid rímesek, dallamosak. Ez nem csoda, hisz zenész is vagy. Beszélj lényed eme feléről is!

 

- Bár szűkebb környezetemben konkrétan nem tudok zenészi vénával rendelkező ősökről, ennek ellenére bennem gyermekkoromtól fogva fokozatosan érlelődött, növekedett a zene szeretete, a zene iránti mély tisztelet, alázat. Ez nálam valami megmagyarázhatatlan, különös, misztikus vonzódás, zsigeri, örömteli 'kényszer', egyszóval életem meghatározó részeleme, egyfajta narkotikum. A zenélés is, csakúgy, mint az írás, a költészet, egy közlésforma, egy kiáltás, egy üzenet, egy híd ég és föld között, ember és ember között. Bensőmben egy azon tőről fakad a költészet és a muzsikálás, nem választom szét, mert egyik a másiktól erőt kap, kiegészül, megújul, átértékelődik, egyik a másikat inspirálja. Ha a verssel, vagy a zenével tudok értéket adni, mondani valami újat, ha képes vagyok építeni, szépíteni, jobbá, igazabbá, boldogabbá tenni akár csak néhány embert is, már azt mondom, megéri. Szívből, hitből, őszintén és önzetlenül csinálom, azért, mert vallom és érzem, hogy ez a feladatom, ez a küldetésem. 

 

 

 

- Szerelmi lírád egy megtalált társról is szól. Mert csak istenhittel és szeretettel lehet átvészelni ezeket a bábeli napokat?

 

 

- Szeretet és istenhit, nem létezhetnek egymás nélkül, mert amennyiben létezhetnének, nem lenne egyik sem önmagában hiteles. Ennek a kétpólusú egységnek a vonzásában lehet csak teljes életet élni, ezek a kardinális pontok a teljesség, a kiteljesedés elérésének alapvető feltételei, tartópillérei. A teljességet sohasem lehet kimeríteni, végtelen és feneketlen mélység, nekünk pedig éppen erre van a legnagyobb szükségünk, hiszen érzékszerveinket úgy leterhelték és kielégítették az inger-gazdag behatások, élmények, hogy lassan már nem tudunk örülni semminek, nincs mosoly az arcunkon, és reménytelenül keressük az öröm kiapadhatatlan forrását, amit nem fogunk meglelni csak akkor, ha megértjük a MINDEN üzenetét, megfejtjük titkát, beleolvadunk, eggyé válunk vele, és következésképpen ebben az egységben adatik meg a nekünk kiválasztott társ, komplexebb értelemben a társak is...

 

 

Egyek vagyunk...

 
 

Egyek vagyunk

 

a szorításban,

 

Egyek vagyunk

 

a kézfogásban,

 

Egyek vagyunk

 

a télben, nyárban,

 

Egyek vagyunk

 

a napsugárban,

 

Egyek vagyunk

 

a bűnben, vágyban,

 

Egyek vagyunk

 

hajnali táncban,

 

Egyek vagyunk

 

ketten egymásban,

 

Egyek vagyunk

 

életben, gyászban,

 

Egyek vagyunk

 

az elmúlásban,

 

Egyek leszünk

 

a Feltámadásban...

 

 

- "Bizonytalan létünk rongyot sem ér, milliók lelkében folyik a vér."  Sötét képet festesz az emberiségről. Látsz-e valamilyen megoldást, kiutat ebből a  helyzetből?

 

- Talán nem éppen jó végszó, amit most mondok, és sokakból a csalódottság érzése törhet elő ennek hallatán, hiszen egy jó regény befejezése is általában optimista kicsengésű, de kendőzetlennek, őszintének kell lennem, ha lelkiismeretes akarok maradni. Megérzéseim a jövőt illetően vannak, azonban nem szeretnék kasszandrai jóslatokba bocsátkozni. Véleményem szerint, senki sem állíthatja a maga vélt igazát teljes meggyőződéssel, mert akkor állításával rögtön kizár minden más lehetőséget és ezáltal börtönbe zárja önmagát, elveszi a teljesség szabadságát. Szóval töredelmesen bevallom, kicsit szkeptikus vagyok, mert a világot jelen pillanatban nem olyan vezetők, nem olyan kormányok irányítják, amelyek ki akarják vinni az emberiséget ebből a 'sötétségből', ellenkezőleg, éppen hogy gyökerestől irtják ki a jót, a szépet, az értéket, minden olyat, ami a belőle áradó gyógyító fénnyel el tudná nyomni ezt a sötétséget. Csodára várunk. De a csoda bennünk is van, rajtunk is múlik. Mérhetetlenül nagy összefogásra lenne szükség, egy akaratra, egy célra, a mostani és a múltbéli történések átértékelésére, helyreigazítására, restaurálására, objektív megvilágítására, az átkozmetikázott, meghamisított történelem tényszerű, valós rekonstruálására. Ennek a kivitelezése persze nehéz, mert rafináltan, ügyesen manipulálják az embereket, mesterségesen széthúzták, megosztották a népet, megbontották egységét, gyöngítették erejét, letompították érzékeit, elvették önbecsülését és folyamatosan becsapták, becsapják. Jelen pillanatban meglátásom szerint nincs egyetlen olyan karizmatikus, lelkiismeretes, szavahihető vezér, aki ténylegesen magához tudná venni az irányítást és egységbe fogná a magyarságot, élére állna ügyünknek. Ha ezek a még eddig hiányzó, vagy különálló láncszemek szorosan összefonódnak, akkor kinyílik előttünk az a kapu, amely megmutatja, merre van az a régóta óhajtott KIÚT...

 

                                                                   Lejegyezte: Dálnoky Erzsébet